Macska, kő

Hetek, közök, napok és őszinte semmiségek

Mikor érik be a cseresznye?

2011. augusztus 30. 10:34 - Hűvös Ágnes

Ez a poszt eredetileg a Facebookon jelent meg, 2011 áprilisában. Beérett a cseresznye. Köszönöm, világ. És most, hogy vége van a nyárnak, már látom, ahogy sorakoznak a polcon a bíborszín és aranysárga üvegek, bennük a nyár ízei. Már nem frissek, a pillanatnyi örömből sűrű, édes emlékeket főztem. Télen majd jó lesz apránként kóstolgatni, és minden üvegben ott lesz a kockázat, vajon éppoly finom-e, mint nyáron volt. De őszintén szólva, a jövő tavasz, a virágok bizonytalan szépsége, a kérdés, hogy van-e még remény, igen, a kérdés izgalmas lesz jövőre is.

Heverek a fűben, nézem a fehér virágokat a cseresznyefán, és barátságokról gondolkodom. Tavaly nem volt termés, beteg a fa, és a morcos tavasz nagyon megviselte. Idén ezernyi virága van. Szeretem a cseresznyét.

Kétéves koromtól tizenegy éves koromig, abban az időszakban, amikor még a barátság főleg egymáshoz érésről, közös kisautózásról és délutáni hancúrozásokról szól, az én szívemben egyetlen barát kapott helyet, és ez a barát csak június elejétől augusztus végéig volt megtapogatható, megszagolható és látható. Az év többi részében egy távoli országban élt, mint a mesebeli királyfik. Megtanultam, hogy amit tőle kaphatok, azt azonnal el kell fogadnom, és nem vágyódhatok rá túlságosan, amikor éppen nincs jelen. Persze, voltak mások, de alig-alig voltak fontosak.

Aztán kamaszkoromtól fiatal felnőttkorom végéig olyan környezetben dolgoztam, ahol néhány nap vagy néhány hét állt rendelkezésre a hatékony, elmélyült közös munkára: nemzetközi munkakapcsolatokban, konferenciákon, tréningeken éltem az élet legizgalmasabb részét. Ez volt az a tér, ahol megtaláltam a velem egy nyelvet beszélő, hasonló értékeket valló, vonzóan sokszínű közeget -- és kamaszok, fiatal felnőttek ilyen közeget keresnek, amikor barátságokra vágynak. Úsztam, lubickoltam ebben a közegben. Ott éltem. A kapcsolatok első perctől maximum teljesítménnyel forogtak -- és a munka mellett ez a pörgés minden területen nagyobb szabadságfokot adott az embernek.

Erre az érzékeny, túl nyitott helyzetre kétféleképpen lehetett reagálni: vagy bezárkóztál, és csak a felszínig engedted azt, aki a közeledbe került, vagy vállaltad a kockázatot, és teljesen kinyíltál. Az egyik a kockázatok minimalizálásáról szólt, a másik haszonmaximalizálásról a kockázatok magas szintje mellett. Én az utóbbit választottam. Csodás barátságokat, mély kapcsolatokat, életre szóló ajándékokat kaptam. Fájdalmat is, örömet is. Sok belőle akkor-és-ott volt, de volt néhány, ami ma is megvan, és meglesz halálomig vagy tovább.

Akik velem maradtak, azok mind nagy földrajzi távolságban élnek ma is. A magyarok, generációm tehetséges, nyitott, interkulturális közegben beérett tagjai elvándoroltak. Ma már ők is messze vannak. Levelek, skype, chat -- elvétve egy-egy alkalom, amikor mindkettőnk számára idegen városok kávéházaiban megérinthetjük egymás kezét. Ha csak így tarthatsz kapcsolatot valakivel, akkor a lehető legélesebben megfogalmazott gondolatok, a lehető legtisztábban kimondott érzések tartják fenn a barátságot a monitorok némaságán keresztül is. Volt, amikor ez kevés volt nekem, de meddő kísérleteim voltak csak arra, hogy új emberek beférjenek a már meglévők mellé a szívembe.

Jött egy időszak, amikor abból táplálkoztam, ami addig kialakult. Közben gyereket szültem, megkomolyodtam -- ahogy az rendes anyukáktól elvárható --, az élet elkezdett a konvencionális fordulatszámon pörögni. És én elkezdtem lemondani az alkotásról, a fellobbanó fényekről, amik addig előre vittek. Megálltam.

A gyerekek nőnek, és az anyák változnak. Ahogy fokozatosan visszanyerem az időm és testem feletti szabad döntések jogát, úgy tért vissza az igény a magasabb fordulatszámra, a teremtésre és a nagy baráti beszélgetésekre is. De az az igény is megfogalmazódott, hogy végre legyen egy barát, akit meg lehet érinteni, akivel közös törzshelyeink vannak, aki közel van, a szó legfizikaibb értelmében. Négy év telt el kereséssel. És egy kora tavaszi estén rácsodálkoztam arra, hogy az én forgószél-temperamentumom, az áradó bizalom, amit megtanultam kamaszként, válaszokra talál. Fellobbanó fény volt. Mohó vágyakozást ébresztett, mint amikor februárban egyszerre friss gyümölcsről álmodsz, és arra ébredsz, hogy mindent megadnál érte, ha kirobbanó ízét érezhetnéd.

Egy rügy a cseresznyefa ágán.

Virágzik a cseresznyefám. Feltámad a szél, szirmok záporoznak az arcomra, mint a hóvihar. Hajnalban még néha hideg van. Vajon beérik-e idén a gyümölcs?

komment
Címkék: magán

A bejegyzés trackback címe:

https://macskako.blog.hu/api/trackback/id/tr543190062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.