Macska, kő

Hetek, közök, napok és őszinte semmiségek

Talpalatnyi jelenlét

2011. szeptember 23. 06:01 - Hűvös Ágnes

Minduntalan belebotlok egy gondolatba. Az idő múlásával hogyan őrizhetem meg az emlékeket, amiket majd egyszer úgy akarok utódaim elé tenni, hogy ki ne kerülhessék, meg ne tagadhassák? Ebben az évben szeretnék emlékezni, sokat, sokakra.

Tudod, mik azok a botlatókövek? Emlékek, amiket nem kell kikerülni.

Szigorú, szorgos nagyanyám Szegedről keserű és kényszerű helyekre, majd vissza Szegedre költözött. És Szegedről Budapestre, a nagyapám régi, nagy lakásába és régimódi szívébe, és onnan először hosszú időre kórházba, és végül beköltözött az én szívembe. És beleköltözött egy nagykendőbe, egy befejezetlen pulóverbe, egy cukorfogóba, amit sose használok, mégis ott tartom a kiskanalak között. És beleköltözött a meséimbe. Jelen van, amíg beszélük róla, amíg portörléskor odébbtolom az üvegtetejű dobozban őrzött félkész kötést, a szekrényben kerülgetem a sosem hordott kendőt, és amíg a családi történetek őrzik őt.

Hol mindenhol lakunk életünkben - és hol halálunk után? Hol laknak azok, akiknek mindannyiunk szívében kellene lakniuk? Akiktől elvitattak egy-egy talpalatnyi földet, egy-egy emeleti lakás szobáját, egy-egy kertet, egy-egy városrészt, egy-egy jogot, hogy otthonuknak tekintsék a várost? Mindig szerettem volna, hogy olyan helyen lakjanak, ahol beléjük botlunk. Mint kedves ismerős emlékébe botlunk néha, akinek már alig emlékszünk az arcára, de rá kell gondolnunk, mert fontos volt mégis, valamiért.

Járom a várost és elolvasom az emléktáblákat, utcatáblákat. Néha vadul ismeretlen, néha otthonosan ismerős neveket őriznek. Igen, ők itt is laknak, mert itt éltek és alkottak, itt dolgoztak, itt emlékeznek rájuk. Vagy nem. Vagy éppen azért kaptak egy táblát, mert éppen itt nem emlékeznek rájuk, ahol pedig az emléknek lenne értelme, jelentősége.

Tudod, ki Günter Demnig? Talán egyszer ő is kap egy táblát. Remélem, kap.

Járom a várost és nézem a szobrokat. A névtelen cipőket a Dunaparton, az esernyő alatt megbújó óbudaiakat, a kislányt, akinek nem tudok nevet adni. Emlékszem az arcukra, megbízható ismerőseim, mindig ugyanott találkozom velük. Megvárnak hűségesen.

Járom a várost, és a talpam alatt talpalatnyi, járdába süllyesztett, féltenyérnyi emlékeket koptat az idő. Botlatókövek. Egy talpalatnyi otthon, amit nem vitathat el tőlük senki. Nevek, akikre egyetlen lexikonban sem bukkanok, de akikre rábukkanok Jád Vashem listáiban, és rájuk bukkanhatnék befejezetlen pulóverekben, cukorfogókban és családi történetekben. Szigorú vagy bohém, szorgos vagy lusta, szerető szívekben. Még sokáig, remélem.
 

 

 

(Botlatókő-pár, Újpest)

 

 

 

 

 (Botlatókő, Andrássy út)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://macskako.blog.hu/api/trackback/id/tr273247471

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.