Macska, kő

Hetek, közök, napok és őszinte semmiségek

Találni, nem keresni

2016. április 02. 22:42 - Hűvös Ágnes

v7bgww790w.jpg

Azt tanultam, hogy ha valami hiányzik, ha valami problémám van, tegyek a megoldásért. Ezt tanultam nyugati kultúrkörnyezetemből, ezt tanultam a felnőtté válás során, ezt tanultam vezetőként, vállalkozóként. Addig tanultam, amíg elkezdtem hinni benne. Hiszen mi más lenne ez, mint hit: hit a nyugati ember mindenhatóságában, hit a saját életem feletti hatalomban, hit önmagamban. Ugye sokszor mondták ezt neked is? Tégy önmagadért! Vedd a kezedbe a sorsodat!

De most mégis amellett érvelek majd, hogy higgy a sorsban. Hogy állj meg és várj. Mert vannak dolgok, amiket nem tudsz megkeresni - de megtalálni igen.

Felnőtt életem legnagyobb kihívásai mindig azok voltak, amikor el kellett engednem a gyeplőt, el kellett fogadnom a sorsszerűt vagy azt, hogy semmilyen befolyásom nincs az eseményekre. Könnyebb volt a helyzet, ha valaki más cselekedett helyettem - ilyenkor egyszerűen delegáltam a cselekvéskényszert, bíztam a kollégában, barátban, családtagban, és ha kudarcot vallott, akkor ezt is elfogadtam. De vannak helyzetek, amikor nem tudsz delegálni - egyszerűen tétlennek kell maradnod. Coachként, a szakmámban ezt már megtanultam: kivárni, amíg az ügyfelem mondja ki, amit tud. Bízni a helyzetben, a folyamatban. De a magánéletemben ez a tétlenség a legnagyobb kihívás.

Sokan Rosa Parksot emlegetik a tétlenség ereje kapcsán - azt a fekete bőrű amerikai polgárjogi aktivistát, aki leült a buszon egy fehérek számára fenntartott helyre... és aztán csak üldögélt. Ülve maradt, amikor a buszvezető rászólt, amikor megfenyegette, ülve maradt egészen addig, amíg a rendőrök el nem vitték. Tette sokat jelentett annak a mozgalomnak, aminek végül Martin Luther King lett a legismertebb képviselője. Rosa Parks ezt írta visszaemlékezéseiben: „Mikor a fehér sofőr felénk lépett, intett, és megparancsolta, hogy keljünk fel a helyünkről, éreztem, hogy úgy borít el az elszántság, mint a takaró egy téli éjszakán.” Nem értek egyet azokkal, akik szerint Rosa Parks tétlen volt. Rosa Parks kikényszerítette azt a választ, amit másképp nem kaphatott meg. Belefeszült egy helyzetbe és kitartott. Én most nem erről akarok beszélni neked.

Vannak helyzetek, amikben nincs mit tenni. Voltak ilyen helyzetek az én életemben is - példák, hogy értsd, milyen is ez. Helyzetek, amikben nem volt senki, aki tehetett volna bármit, egyszerűen csak bele kellett ereszkednem a helyzetbe és átélni minden örömmel és fájdalommal, amit hozott. Mert nem tehettem semmit, de én döntöttem mégis egy dologról: arról, hogy őszinte vagyok-e magamhoz. Harcolni ezek ellen a helyzetek ellen (vagy éppen vágyódni valami után, amit nem lehet befolyásolni) olyan küzdelem, ahol saját mindenhatóságomat hazudom önmagamnak. A belső béke, az elengedés az egyetlen őszinte megoldás.

Ilyen helyzet volt a szüleim halála, ahol megtettem mindent, amit lehetett, és aztán egy adott ponton már nem tehettem semmit. Ilyen volt a meddőség és aztán a fiam csodába illő érkezése - a döntés valahol rajtam kívül született, én csak átéltem mindazt, ami adatott. Ilyen volt a barátaim elvándorlása - tenni sem érte, sem ellene nem lehet, de meg lehet tanulni együtt élni a távolsággal, a hiánnyal, az átalakuló kapcsolatokkal. Fájdalmas dolgok, örömteli dolgok.

Vannak dolgok az életben, amiket nem lehet megszerezni, de megkaphatod ajándékba. Vannak, amiket nem tudsz megkeresni, de megtalálni igen. Ó, egyszerű dolgok ezek. Fogantatás, szerelem, barátság, béke - és végül a méltó halál. Nemrég olyan embernek panaszkodtam erről a tehetetlenségről, aki nálam bölcsebb. Azt mondtam, nem értem, miért történnek ezek a dolgok, miért így, de tenni akarok azért, hogy végre megérthessem. Ő ezt felelte: "Tudod, számos dolog van, amit nem értesz, de képes vagy mégis kezelni, vele élni. Például a gravitáció. Ez miért lenne más?" Igaza volt. Képzeld, egy artista jutott eszembe - és az, hogy mit tesz. A gravitációval semmit. De önmagát képzi a legapróbb részletig, hogy túlélje, sőt: szeresse mindazt, amit a gravitáció lehetővé tesz.

És rájöttem, hogy a tétlenség valójában a legnagyobb feladatom. Ismerkedem önmagammal. Időt szánok az átalakulásra, megtanulok szemlélődni, kivárni, elfogadni. Ezek is tettek, még ha legbelül zajlanak is. Döntések, amiket meg kell hozni: igen, döntsd el, hogy nem teszel semmit. Küzdelmek, amiket meg kell vívni: olyan pillanatok, mint amikor egy intenzív edzés után lazítasz, egy-egy izom teljes elengedésére koncentrálva, látszólag tétlenül. Nyújtsd ki a kezed nyitott tenyérrel - és tartsd meg így. Fogadd el, amit kapsz. Csak lazán - mert megfeszített izmokkal nem bírod sokáig.

Én ezt most tanulom. Várok. Hiszek. Figyelek türelemmel.

komment
Címkék: magán

A bejegyzés trackback címe:

https://macskako.blog.hu/api/trackback/id/tr258555546

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.