Macska, kő

Hetek, közök, napok és őszinte semmiségek

Kokárdaféle

2018. március 15. 13:31 - Hűvös Ágnes

17218346_1249657645103218_6023588085471364276_o.jpg

(Fotó: Hanula Judit)

Néhány napja hazafelé tartottunk Székelyudvarhelyről. Autóval jöttünk Kolozsvárig, egy kedves, helyi fiatalember volt a sofőrünk, eredeti szakmája szerint újságíró. Kétgyerekes apuka, otthon nem néznek tévét, a nemzetközi politikáról (amibe a magyarországi hírek is beletartoznak) a neten tájékozódik, elsősorban magyar nyelvű hírportálokat olvasgat, de azt is csak hellyel-közzel, mert nem érdekli. Éldegél, dolgozik, többé-kevésbé elégedett az életével. A helyi viszonyokkal tisztában van, őszintén beszél a helyhatósági visszásságokról, a helyi gazdasági viszonyokról. Nem hülye. A beszélgetés során az is kiderül, hogy mindabból, amit ő lát, Magyarország egy átlagos, demokratikusan működő közép-európai ország, kellemesen felfelé ívelő gazdasági mutatókkal, békés közélettel, disztingvált belpolitikával.

Kicsit megrendültünk.

Kezdtünk neki mesélni vizesvébés sztorikat, németnőhagyatéka-sztorikat, közvilágítást, kórházat, öncenzúrát, eltávolíthatatlan politikai figurákat... aztán egy idő után már magunk között beszélgettünk, sofőrünk pedig hökkenten hallgatott. A beszélgetés végül arra kanyarodott, hogy kétféle emigrációt élünk meg mi magunk. Munkatársam, aki még kicsit 30 alatt van, úgy éli meg, hogy az ő generációjának megmutatták a kijáratot az országból: ha nem tetszik valami, mehetsz. Magasan képzett elithez tartozik, jól beszél angolul, a világban bárhol magas fizetéssel tudna elhelyezkedni. Az ő barátai, évfolyamtársai szanaszét szaladtak. Eszükbe sem jutott, hogy helyben próbálják megszerelni az életet, inkább mentek. Az én barátaim, valamivel 40 fölött belső emigrációban élnek. Az otthon-munkahely-színházmozikoncert buborékban, budapesti polgárként, egy nyugat-európai életstílust élveznek. Kicsit morognak, ha valami nem működik, a neten megosztják a barátaikkal, ha olyan hírbe akadnak, de amikor összejönnek egy pohár borra, akkor nem politizálnak. A politika mint téma nem szalonképes. Ezzel az erővel élhetnének Új-Zélandon is, hiszen éppen annyira nem vesznek részt a közéletben.

Végül felidéztem egy pár évvel ezelőtti beszélgetést. Az akkori - és változatlanul aktuális kérdés - az volt, hogy kitűzzük-e a kokárdát március 15-én. Aztán, önmagunkat provokálva azt is felvetettük, vajon kitennénk-e magyar zászlót a házunkra. A válasz ma, most egyértelmű nem.

Gondolkozz ezen: egy család, amelyik (européer módon, sok multikulti gyökérrel) változatlanul magyarnak tartja magát, egy család, amelyik amúgy az 1848-as forradalmat jelképnek, lelkesítő történelmi példának éli meg, nem tenne ki kokárdát, nem használná a magyar zászlót. Még az ovis papírzászlócskát sem. Csak ha nagyon muszáj.

Bármit is tennék az identitásomat firtató mondatok elejére, egy adott ponton mindig kimondom: magyar vagyok. Magyarságomat nem veheti el senki, meghatározza az egész életemet. Szeretem a dombokat, ahol élek, a hidakat hajnalban, a szerény hegyeket itt-ott, néha még az Alföldet is, amikor arra járok. Nem tudom nem szeretni a nyelvet - ahogyan az ember a saját tüdejét vagy érhálózatát sem szereti és nem utálja, de nélkülük nem létezik. Magyarul gondolkodom, elsősorban ezen a nyelven fejeződik ki mindaz, amit érzek. Számos olyan mozzanat van az életemben, amit kulturális meghatározottságom irányít, akár akarom, akár nem, akár tudom, akár nem. Lehetne persze differenciálni, hiszen furcsa magyar vagyok, multikulti magyar, kisebbségi magyar, de azért magyar, akárhogy is.

Ki tudja miért, a barátaim velem hajlandóak politikáról beszélgetni. Négyszemközt vagy legalábbis nagyon szűk körben. Jobboldali konzervatívval, baloldali konzervatívval, bal- és jobbliberálissal egyaránt élvezettel gondolkodtam az elmúlt években a politikáról. Nem akartuk egymást meggyőzni, inkább elgondolkodtunk mindazon, amit a másik mondott. Időnként eljutottunk az egyetértésig, máskor nem.

De amikor ugyanők egy-egy baráti összejövetelen egymás mellé kerülnek, a politika véletlenül sem kerül szóba. Magyarok, magyar identitással és valamiféle felelősségérzettel az országért - ugyanakkor mintha téli álmot aludnának, magukat elzárva attól, ami a demokrácia lényege, hogy egymással széles körben megvitathassák, alakíthassák az ország sorsát.

Abban az országban, ahol az irányokat a hatalom szabja meg, és a politikai folyamatok egyetlen tétje, hogy ki kerül hatalomra, valójában nincsenek részvételen alapuló politikai folyamatok. A részvétel, még ha valós is, pontszerű. Abban az országban, ahol a politikai beszélgetések egyetlen kimenetele az egyetértés vagy a hallgatás, nincs esély a sokszínű megközelítésre, a progresszív vitára. Abban az országban, ahol a szellemi elit csak elvbarátaival gondolkodik a közéletről, és konszenzusos gondolatokra nem is törekszik, a demokrácia elbukott.

Így hát protestálok. A nemzeti színű szalagcsokrot, amelyet az 1789-es francia polgári forradalommal való szimpatizálása jeleként La Fayette márki hozott divatba, majd az 1832-es berlini esemenyeken is feltűnik, én most újra szeretném értelmezni. Kérem vissza a kokárdámat. Kérem vissza a zászlómat. Kérem vissza azt a szabadságot, hogy baráti és családi kapcsolataimmal politizálhassak, hogy állást foglalhassak cégvezetőként, fiatalokat tanító tanárként, európaiként a hazámban. Kérem vissza a higgadt és demokratikus politizálás jogát. Kérem vissza azt az élményt, hogy jobbkonzervatív és balliberális, tiritarka barátaim a konyhaasztal mellett ülve vitathassák a világ ügyeit, nem tartva attól, hogy ez befolyásolná a barátságukat.

Kérem vissza a működő demokráciát.

---

Utóirat: a Facebookon kitettem posztba ezt a blogbejegyzést, és parázs vita alakult ki alatta. A vitát olvasva jöttem rá, hogy magában a blogposztban szeretnék kihangsúlyozni még valamit.

Amikor konkrét ügyekben állást foglalunk (legyen-e kötelező sorkatonai szolgálat? hogyan adózzanak az eltérő jövedelemszintek? milyen bevándorlókat szeretnénk és milyeneket nem?...), valójában politizálunk. A politikai vita ezen a színtéren zajlik, hiszen itt működtetjük elvek mentén az országot. Az, hogy az egyes ügyekben milyen poltikai döntéseket preferálok, egy ideális helyzetben nem függ attól, hogy ki képviseli az aktuális parlamenti széksorokban ezt vagy azt a döntést. Szerencsés esetben találok olyan formációt, amelyik az elveimnek megfelelő rendszerben gondolkodik, rájuk szavazok, őket támogatom - és vitatkozom velük, ha éppen nem értünk egyet. Ez a működő demokrácia. A konyhaasztal mellett pedig nem politikusokról, hanem az ország ügyeiről szeretnék gondolkodni (például arról, hogy mi a szerepe a civilieknek? melyik terület kapjon több támogatást és miért? hogyan kellene egy valóban jó választási rendszert összerakni?...).

Mert számomra ez a politika. Amikor működik.

komment
Címkék: politika jogos

A bejegyzés trackback címe:

https://macskako.blog.hu/api/trackback/id/tr8413740780

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.