Macska, kő

Hetek, közök, napok és őszinte semmiségek

Önsajnálat

2019. június 24. 20:23 - Hűvös Ágnes

Ezt a bejegyzést István barátomnak ajánlom.

Azt írja egy barátom az önsajnálatról: "vagy talán csak a kínt akartam megint újraélni, mert bármennyire is óvott ez a belső tér, ahova magamat sajnálni küldtem, bármennyire is felszabadító volt itt, hogy csak magam vagyok, nincs már több titok, a bezártság mégis fülledtséget hozott, áporodott volt ez a magánzárka, saját testszagomnál csak a lelkem párolgása volt elviselhetetlenebb, ahogy szaga volt annak is, ahogy elhagyni készül a testem, s marad a kimondhatatlan"

Ó, mennyire ismerem ezt.

És ismerem azt az enyhe undort, a fásult számonkérést a tükör előtt ezredszer, hogy miért is nem rázom le magamról a gyerekesen fejemre húzott sajnálat-takarót, hiszen ha valaki tehet valamit, akkor az én vagyok... De tévedek, igazságtalan vagyok.

A fájdalom, legyen az mentális vagy fizikai, a sors véletlen játéka. A sorssal együtt élünk, mint valami élethosszig tartó házasságban. Serge Gainsbourg-ról mondta szerelme, Jane Birkin, hogy "nem számít, hogy az isten néha szörnyeteg, amikor tizenkét évig élsz együtt vele".

Együtt élek a sorsommal - akármilyen szörny legyen is. Esendőségem, gyengeségem az emberi lényegem része - és ha magamat nem fogadom el embernek, de sem állat, sem isten nem lehetek, ki vagyok? A fájdalom a részem, mint ahogy része mindazoknak, akik fájdalmat élnek meg. A sajnálat - magam vagy más sajnálata - annak elismerése, hogy a fájdalommal együtt vagy az, aki.

Ismered azt, amikor egy tragédia után eltávolodnak a betegtől, gyászolótól, sérülttől még a barátai is? Félnek a fájdalomtól, és bűntudattal a szívükben meglépnek előle. Pedig vele maradni, elfogadni lenne jó, hiszen a fájdalmas ember éppen több a megszokottnál, pont egy fájdalomnyi súlyt cipel, amit vinni többen könnyebb... letenni pedig csak akkor lehetséges, ha látható, elfogadott, megragadható. Az önsajnálat: beismerés. Igen, itt, ebben a szűk szobában belül van egy társam, egy terhem. Meg tudom nevezni. Le akarom tenni - vagy vinni, megizmosodva, elfogadva, talán meg is köszönve. Magadtól nem távolodhatsz el.

Én ezt tanultam meg magamról:
Sajnáld magadat, ahogy mást sajnálnál. Fogadd el a fájdalmat, ülj mellette csendben. És szeresd az embert, aki cipeli. Az első lépés afelé, hogy letedd, amit nem hordoznál - és hordozd a szívizommal körbenőtt kavicsokat, azt a sajgást, ami a részed lesz joggal, örökre, abban a belső, testszagú, biztonságos térben.

36672742_1703178226417822_6359633486222983168_o.jpg

komment
Címkék: magán

A bejegyzés trackback címe:

https://macskako.blog.hu/api/trackback/id/tr9514907322

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.